Pár-és családterápiában sokszor előfordul, hogy a pár egyik tagja elmondja, hogy a másik felet a szülő nem képes elengedni. Fontos jel az, ha ezt a másik fél nem így érzi.

Pl. „Már nyolc éve együtt élünk, gyermekeink vannak, de még mindig az anyjához viszi haza kimosni a ruháit, mert a mama azt mondja, csak ő tudja úgy kimosni, ahogy a fia szereti. Természetesen Ádám pedig elviszi, mert nem akarja megsérteni a mamát. „

Ezekben az esetekben a szülő túl erős közelséget akar. A túl sok figyelem az anyától, szülőtől káros is lehet egy gyermek (felnőtt) számára. Az ilyen szülők és általában az anyák, félnek (részben tudatosan, részben tudat alatt), hogy a gyermekük eltávolodik tőlük, így veszteség éri őket, amit gyermekük révén akarnak „gyógyítani”. Szükségük van a gyermekükre, hogy csillapítsák a közelség az odafordulás és a kötődés iránti vágyaikat. Az anya személyes visszautasításként éli meg, ha a felnőtt gyermeke önállósodni akar, az anya „ finoman” reagál, pl. megsértődik, szomorú és  a gyermekből bűntudatot vált ki, ezért a gyermek „önként” visszatér az anyához. Vannak anyák, akik nyíltan követelőznek és belefolynak a pár életébe is. A gyermek megtanulja, hogy nem távolodhat el az anyjától, mert akkor dühöt, csalódottságot kap cserébe. Tehát ha a gyermek függetlenedni szeretne vagy ha az autonómiája fejlődik vagy az énre vonatkozó igénye felmerül, akkor frusztráció lép fel. Az első következmény, hogy ezek a gyermekek csak töredékében tanulják meg érzékelni, kifejezni saját igényeiket. Önállósági igényeik ellentétesek az anya igényeivel. Klasszikusan az anya-fia kapcsolatban lép fel, hogy túl erős kötődés alakul ki és egy házassághoz hasonló közösségben élnek. Kevésbé végletes esetekben a fiú megházasodik, de az anya valahogy mindig a házastársak közé áll.

Ha Ön is ezt érzi, keressen bizalommal.